A Pröhle-vitához

Nagyon óvatosan illik nyúlni a mostanában a sajtóban keresztülgördülő Pröhle-vitához, ugyanis sokan megsértődtek, s fognak is, sőt, sokan már amúgy is meg voltak sértődve. Nekem azonban erről az egész kérdésről a két tábortól radikálisan eltérő álláspontom van, amit, ha szabad, most meg is osztanék. Mivel borzasztó hosszú eszmefuttatásra számíthatnak, kedves olvtársaim figyelmét felhívom, hogy nagyon sokáig fog tartani a dolog. Akik velem tartanak, üdvözlöm őket, s örülök, hogy együtt gondolkodhatunk!

Az egyik tábor – a Magyar Idők – szerint Pröhle immáron a nyolcadik narancs év után fölöslegesen, ám nyilván nem szándék nélkül osztogat a balosoknak. A másik tábor ezen felháborodik és azt mondja, hogy de a valódi kulturális értékek pártfüggetlenek, és micsoda disznóság az, hogy itten belenyúl a politika a kultúrába. Talán nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom: a második mondattal maradéktalanul egyetértek.

A valódi kulturális értékek természetesen pártfüggetlenek.

De vajon beszélhetünk-e valódi kulturális értékekről, politikai viszonyrendszertől, sajtótól független, objektív „magaskultúráról”? S mikortól, főleg kik szóltak bele (s kik nem) az oktatás-kultúra területének alakulásába?

Jelen pillanatban ugyanis a helyzet a következő: az úgynevezett „kánon”, amely a magyar irodalom oktatásában, vagyis tulajdonképpen az irodalom érettségi tételeiben ragadható meg a legtisztábban – továbbra is ugyanolyan, mint volt. Jellegében nem változott, legfeljebb bővült néhány úgynevezett „jobboldali” szerzővel. 

Hogy pontosabban megvilágítsam a problémát, egy nagyon egyszerű példával élek, a történelem oktatásából: a kommunizmusban nagyon szép marxista dogmatika alapján tanították a históriát, tankönyvi alapokon.

Volt a rabszolgatartó társadalom, a feudalizmus, a kapitalizmus és  – természetesen – a fejlődés koronája, a szocializmus. Ez máris a dialektikus marxi keretrendszerbe tette az okítást, amelynek köszönhetően a nebulók persze minden egyes évszámot és eseményt pontosan megtanulhattak, egy meghatározott keretrendszeren belül.

Ez a meghatározott keretrendszer persze kifejezésmódjában, akár terminus technikusaiban is finomodott, változott, ugyanakkor az oktatási intézményekben – a felsőoktatásikban is – a gyerekkorból már a fejünkben hordozott kaptafákra ráhúzott információkat kaphattunk meg.

Így telt el közel harminc év 1990 óta.

A kultúrpolitika nagy mágusa, Aczél elvtárs nagyon, nagyon, nagyon okos volt. S emellett volt még iszonyú sok ideje is. (Közel 32 év vezető, meghatározó pozícióban az, lássuk be, soknak számít. Jegyezzük meg, hogy a mindenki által hű de sok időnek tartott orbáni 8 évnek ez épp a négyszerese.)

Sajnos utódainak (eddig legalábbis) sem elég ideje (hiszen minden egyes kormány egészen a 2010-es váltásig főszabályként 1, de legfeljebb 2 ciklust töltött – az is szoci volt -, ugyanakkor számos vezetőváltás történt), sem elég ereje (l. politikai lobbik), sem – néhány kivétellel – elég szellemi kapacitása nem volt ahhoz, hogy változtasson a látásmódon.

Ha épp jobboldali volt. Amúgy meg az apparátust senki nem cserélte le, s az épp aktuális oktatási/kulturális miniszter – államtitkár megtalálta a kilincset, kinevezte az embereit, majd jött egy pártszakadás és távozott. S vele az emberei is, akik ugye a széküket fogták, rendszerint sikertelenül, főleg, ha jobbosok voltak. Mert ők voltak a „politikai tényező”. (Meg a stupid idióta, aki azt bekajolta, hogy akik egy minisztériumban – értsd politikai hatalomgyakorló szervezet – nem politikai alapon válogatták meg a munkatársakat a szocik a szocializmusban….)

A kánonba tehát 1990-ig csak azok a szerzők kerülhettek bele – és csak azok a műveik – amelyek a három T, vagyis a Tiltott, Tűrt, Támogatott triászából az utóbbi kettőbe estek. S kik határozták meg, hogy kik kerüljenek az utóbbi kettőbe? Hát természetesen az Aczél elvtárs alatti kultúrpolitikusok – kultúrpolitikus-palánták.

S negyven éven keresztül csak a két T-t nyomtatták ki.

Persze lehetett az „érett Kádár rendszerben” már ezt-azt olvasni innen-onnan. De az élet már csak olyan, hogy az értelmiség olvas, akik pedig értelmiségiek (úgy értem, akik valóban azok) nos, ők nincsenek sokan. Aki nem „irodalom – kultúra” szakterületen dolgozik, az egy-egy könyvet persze megvesz szórakozásból, ám ettől nyilván nem lesz szakértő (meg nem is kell neki annak lennie), s főleg nem ez a család, a munka és a megélhetés között a prioritása. (Tisztelet azoknak, akiknek mégis az volt.)

Utána pedig megvolt már a nagy nemzeti kánon, és a rendszert vitte tovább a tehetetlenségi nyomaték.

No, ezután a hosszú, ámde egyáltalán nem eseménytelen kommunista 40 év után effektíve nem történt semmi. Kicsit kihúzták a nagyon marxista jelzőket, kicsit arrább tolták a szörnyen kommunista elvtársakat, de azért nem görbült nekik a hajuk szála sem.

Nem görbült, persze, hogy nem görbült, hiszen nem is nagyon volt senki köztük aki nem pártos vagy pártozatos alapokon került tanszéki pozíciókba, közigazgatási vezetői székekbe. Az új, MDF-es „kamikáze” kormány meg kábé annyi támogatóból állt, mint ahány kormánytag volt, ugyanis az első -jobboldali – Antall kormányban vélhetőleg az összes ismertebb addigi ellenzéki állami vezetői pozícióban ült. Minden közigazgatási, politikai és gazdasági tapasztalat nélkül.

Ugyanakkor az apparátusban természetesen túlnyomó többségben a komcsik és a libsik ültek. S miután a taxisok, az apparátus, továbbá a totálisan balos sajtó eldöntötték a kormány sorsát, amelynek köszönhetően a politikai erő és támogatottság megszűnt, a menet inkább egy végtelenített balfaszkodáshoz hasonlított, mint kormányzáshoz. Persze közben meg is kellett küzdeni néhány olyan nem lényegtelen kérdéssel, mint a kárpótlás, a privatizáció, az orosz kivonulás, meg az államcsőd. (Ez utóbbi kettő talán részben nem volt teljesen sikertelen.)

A szoci reconquista és a szadeszes árulás után pedig senkit se lephetett meg a kultúr és oktatáspolitika iránya, a máigható Magyar Bálint fölöttébb „független, pártatlan, szakmai” miniszterkedése alatt.

A fidesz 98 és 2002- közti idejében egyrészt koalícióban volt, másrészt nem túl acélos többséggel rendelkezett (sőt miután a koalíciós szakadás bekövetkezett, nem rendelkezett, effektíve kisebbségben volt) és hát ugye szintén nem nagyon mert senki senkit kirúgni, tekintettel az előzőkre, meg az ismert apparátusi túlsúlyra.

Utána, nos két alkalommal szintén szoci/libi kormány alakult, szóval ne lepődjünk meg semmin.

Ezért, az aczélgyuribácsis 32 évhez még nyugodtan odatehetünk tizenkettő évet, a szociktól, négyet az antalli időszakból s kettőt még, mert mondjuk azért a fidesz próbálkozott, csak ereje nem volt. Ez 18 év, tehát összesen 50, amikor a kulturális és oktatási politikát főszabályként baloldali irányítás alatt láthatjuk. Muszáj herkulesek persze voltak, mint Andrásfalvy például, de hát egy fecske nem csinál andrásfát.

Nomármost az előzőekből kiderül, minimum 44 (amíg szigorúan véve MSZMP és MSZP/SZDSZ kormány, rendszer, párt stb.) volt év alatt baloldali kultúrpolitikai fölény volt, s ők bezony bele is szóltak politikailag a kiadásokba, cenzúráztak, majd a rendszerváltás után nyilván egész egyszerűen nem adtak pénzt.

Ugyanis bármily meglepő is legyen, a kultúra drága dolog, s rendszerint nem rentábilis.

Szóval a jelenlegi nagy kultúrpolitikai helyzet az, hogy legfeljebb az elmúltnyolcév (hehe) alatt lehetett valami jobboldali szerű oktatási, kulturális irányvonalat vinni.

De, mint arra Szakács kolléga a Magyar Időkből rámutatott, ilyen nem történt. Sőt, minden szinte pontosan ugyanúgy ment, mint addig. Tisztán „független, pártatlan, szakmai”, sőt, ezt a szót nagyon imádom: „értékalapon”.

Miközben a máig nyomasztó túlsúlyban levő kulturális és művészeti elit azonnali visításban tört ki, amint valamelyik – egyébként elismert – jobbos kapott valamit, természetes volt, hogy ők persze mindig kapnak.

Az hihetetlenül durva dolgot jelentett, hogy a húsz fővárosi színházból véletlenül az egy Dörnernek jutott egy, azaz egy színház, ugyanakkor az senkinek se szúrta a szemét, hogy például a nyilvánvalóan és vállaltan liberális Máté Gábor továbbra is igazgatja a Katonát, vagy mondjuk Alföldi Róbert vállaltan balliberális rendező, egy volt szocialista országgyűlési képviselő fia a Nemzetit főnökölhette.

S itt jön a csavar: Szakács írt erről egy cikket.

Nem az oktatási/kulturális államtitkár, miniszter, Orbán, kormányzati tényező nyilatkozott. Nem. A Magyar Idők közölt a dolgok állásáról, erről az egész „kulturális értékalapú elitről” egy véleménycikket. Ráadásul saját kormányáról írt, jelezném.

Amikor a sajtóelnyomásról, kulturális elnyomásról, a sajtófőuralomról, elmaradott jobboldalról, pártpribékekről, satöbbiről értekeznek színházigazgatók, vagy baloldali újságok, akkor persze nem történik semmi. Az persze független vélemény.

S itt tört ki a balhé. S, Pröhle szerint az érték politikafüggetlen. S a mondata a szó szerinti, grammatikai értelemben igaz.

Ugyanakkor: a mennyiség átcsap minőségbe, mondotta volt Marx elvtárs (épp most ünnepelte a kereszténydemokrata Juncker, értik, keresztény, demokrata – Marxot).

S amikor valamilyen oknál fogva szinte kizárólag, vagy nagyon nagy arányban – nem vitatom az értéket, bár például Farkasházy Tivadaj, vagy Kiss Tibor Noé értékeihez és függetlenségéhez azért lenne egy két szavam – olyanokat díjaznak, akik (megismétlem) szinte csak és kizárólag a baloldalhoz, vagy a liberális oldalhoz húznak vállaltan ráadásul,

akkor sajnálatos módon nem tudok mást tenni, mint a legmesszebbmenőbbekig, ha szabad így fogalmaznom, szinte minden tekintetben

Szakáccsal kell egyetértenem, s nem Pröhlével tartalmi értelemben.

Mert az érték politikafüggetlen, de ha valaki politizál, az sajnos nem politikafüggetlen, ha tetszik ha nem.

S mégis, hogy felejtheti el egy, magát „jobboldalinak” valló sajtóorgánum szerzője (szerzői) az elmúlt 50 év történelmi tényeit?  S mégis mit gondolnak, a baloldali kulturkampf és dominancia politikáját esetleg nem lenne helyes legalább minimálisan kiegyensúlyozni?

Facebook hozzászólások

  Templomhegyi Nyerőkő

12 hozzászólás

  1. Milyen értékeket hozott létre tivadaj, k.szeizmológus gyurika vagy a forradalmi hordószónok hegedős gézuka, aki korábban a Dörner elleni tiltakozáson mint egy kommunista komisszár üvöltött?
    A szeizmológus pedig aljas sunyiságával (rejtelmes mozgások) számomra kiirta magát a civilizált emberek köréből!Lehet, hogy erős volt a spangli?
    A kistibi talán alkotott valami maradandót, de pl. a legjobb számát a Csik zenekar vitte elérhetetlen megtekintési rekormagasságba!
    Őneki láthatólag a démonaival kell igazán megküzdenie, s talán ez gátolja újabb “értékek” létrehozásában!
    A varangyos hasonlat egyébként nem a miniszterelnököt, hanem őt minősiti!
    Kedves Pröhle úr, vannak a balos kánonban talán kevésbé ismert, kritikus fiatal szerzők, müvészek akik nem feltétlenül magyargyalázásban ill. jobboldali személyiségek erkölcsi megsemmisitésében akarnak kitünni és ráadásul valóban jobban rászorulnának a támogatásra!

  2. Pröhle a (nyugat)német vonalon mozog. Evangélikus vezetőként és volt berlini magyar (fideszes) nagykövetként. A német politikai vezetőket, az evangélikus vezetőket, médiamunkásokat ismerjük. Inkább liberálisok, mint nem. Pröhle “entellektüelként” ezekkel cseresznyézik egy tálból. A német könyvkiadóknak pedig az a gazdasági érdeke, hogy az általuk Németországban liberális kánon (nem érték!) szerint felépített magyar írók itthon minél több pénzhez jussanak. Ehhez a német érdekhez asszisztál Pöhle. A PIM-es kinevezéséről jó lenne többet tudni. Azt tudjuk, hogy valamiért a külügyből csapatával együtt kitették. Összefoglalva: Pröhle a berlini szalonokban hallott neveket favorizálja Budapesten.

  3. Ne magyarázkodjunk! Cselekedjünk!
    Pröhle ultraliberális konjunktúralovag! Benne az akaratnak a szikrája sincs meg, hogy átprogramozza a PIM befülledt, bepenészedett, megfeneklett szruktúráját.
    Köze sincs hozzá, s nem is látszik, hogy akarná. Programja sincs.
    Kisiklott a nagyköveti, diplomáciai pálya, hát kapott egy ” elfekvőt”.
    De édes, jó Istenem!
    Az UrániaNemzet Filmszínházat, a Petőfi Irodalmi Múzeumo tényleg ilyen ultraliberális kulturális komposztálás céljára kellene odavetni?!
    Az Istenért! Orbán Viktor vonja ezt is a kormányzati iroda hatásköre alá, ha valóban a nemzeti kultúrában gondolkodik!!!

  4. Ne magyarázkodjunk! Cselekedjünk!
    Pröhle ultraliberális konjunktúralovag! Benne az akaratnak a szikrája sincs meg, hogy átprogramozza a PIM befülledt, bepenészedett, megfeneklett szruktúráját.
    Köze sincs hozzá, s nem is látszik, hogy akarná. Programja sincs.
    Kisiklott a nagyköveti, diplomáciai pálya, hát kapott egy ” elfekvőt”.
    De édes, jó Istenem!
    Az UrániaNemzet Filmszínházat, a Petőfi Irodalmi Múzeumo tényleg ilyen ultraliberális kulturális komposztálás céljára kellene odavetni?!
    Az Istenért! Orbán Viktor vonja ezt is a kormányzati iroda hatásköre alá, ha valóban a nemzeti kultúrában gondolkodik!!!

  5. Az R56-os vitában sok szó esett az irodalomról, a fordításokról. Én ezt (megengedem, naivan) úgy képzelem menedzselni, hogy fogok egy nagyszerűnek, érdemesnek tartott művet, ami nem balos ideológiát hirdet, ehhez keresek egy megbízható fordítót. A fordítót bezavarom egy kényelmes szobába a szöveggel, és rázárom az ajtót. Kap kaját, meg ami kell. Ha elkészült kijöhet. Ha a fordítást elfogadhatónak találom, megfizetem rendesen. A fordítást pedig szétszórom a kiadóknál, és beindítom a promóciót, hogy a kiadók valamelyike kedvet kapjon, ha látja, megjött az étvágya a fogyasztónak.
    Szóval menedzselés és mecenatúra. Nem pedig ülni a magyar szöveggel és várni, hogy majdcsak akad külföldről érdeklődés.
    Még egyszer: bocs, ha naiv vagyok.

  6. Pröhle a nemzeti kulturális örökséget mentő művészek feje fölött már az első Orbán kormány alatt is összevigyorgott a szadesz falkával!

  7. Medvefütty

    “a mennyiség átcsap minőségbe”

    ezt ugye Hegel mondta először, és természetesen nem a kultúra területére értette, hanem pl. arra, hogy ha a hőmérséklet emelkedni kezd (mennyiség), az előbb utóbb minőségik változást eredményez.
    A kultúra területén viszont épphogy nem ez az érvényes. Vagyis több ezer középszerű író sem tudja kiradírozni Shakespeare-t. Ha lennének ma zseniális művészeink, mint ahogy sajna nincsnenek, akkor teljesen mindegy lenne, hogy bal- vagy jobboldaliak, ill. hogy támogatja-e őket az állami kultúrpolitika vagy nem.

    • Vannak, voltak is!
      Gigászi adósságot halmoztunk fel 1945 óta!

      Az egyik legnagyobb kortárs drámaírónk, aki valóban író: Kocsis István.
      Hol van a “kánonban”?
      Nem szégyenlik magukat?!
      mi az, hogy “kánon”?!
      Úristen!

      • Egy hazafi-nemzetközileg mozgó-festőművész, akit negligálnak – kik???:
        Gratulálok a PS-nek!!! Igazuk van – de ezek nagyon cseles politikusok voltak szemközt!!!

        Pl.: Prőhle unokaöccse, a Resident Art vezetője rendre liberoanarchista-baloldali anti-művészeket állítja ki. Volt vele konfliktusom, mert eléemezni mertem a művésznőjét, akinek az ars poeticája:
        „A szépség-fasizmus ellen!” Verebics Ágnes, az anti-ember festője –– na ezt futtatja Prőhle-unokatesó az Andrássy úton… a szakrális-magyar-nemzeti művészt meg semmibe veszi!!! Kik ezek??? Honnan jöttek??? Miért van ilyen brutál megmondókájuk???

        A képzőművészetben a lóvét is hasonlóan túlnyomó többségben a lehúzó-ál-kultúra művészei kapják. S hiába mondja Fekete György, hogy az NKA a miénk… meg kell nézni a listát, hogy kinek osztják a pénzt. Azokat a galériákat tömik tömérdek pénzzel, akik egy igaz magyar jobboldalit negligálnak, holott életrajzával-oeuvre-jével kenterbe vágja az ún. általuk nagyra tartott független érték-piktorokat!! Materialista értékeket nyomatnak… node kérdem én:
        a PS nullahategy.hu -ján pl ott van dr. Máriási anti-művész, dekadens-művész, magyar-gyalázó, magyarságot-lehúzó, geg-hungarista-odaßaró – az most jobboldali kultúra??? És a cikkben a Gulyás Gábor tart tárlatvezetést…. anno a Műcsarnokból éppen az anti-magyar kiállítás miatt rúgta ki Fekete!!! stb. Még érlelni kell, hogy mi emel fel és mi taszít le a mélybe, mi a popó-antiművészet és mi a szakrális-felemelő-VALÓDI-MŰVÉSZET!!!

        Meg amúgy jó lenne tisztázni, hogy mi is a felemelő kultúra egy nemzeti-gondolkozó számára… na itt is princípium-zavarok vannak… Majd talán írok erről, de úgy ahogy a színházi életben sem mernek előre lépni a jobboldaliak, úgy a képzőművészetben is félnivaló van… mert továbbra is likvidáló-erejük van a ballibeknek… már a gyanú, hogy talán nem a mi oldalunkon van, azért kussol, az már letagadással-kirekesztéssel jár.
        Már 2014-től jól meg szí@tam, mert azt hittem, hogy bátran lehet vállalni az identitást…. Nem így van… S Fekete Györggyel is hasonló konfliktom lett, mert hasonló kritikával éltem, mint a PS-csapat…. és vajon a Ps keresi-e a saját művészeit? Lásd ezt is:

        A mi ellenségeink a félkegyelmű ateista-kommunisták – Rendhagyó Polbeat a PS arcaival!

        https://www.youtube.com/watch?v=IDDE6DdUQjQ

        Huth Gergely:
        55:40

        „… a magyar konzervatív oldal a rendszerváltás óta szerintem bebizonyította, hogy nem bántja a kultúrát, nem akraja bántani, elnyomni, nem akarja a pénzét sem elvenni a másképpen gondolkozóknak…”

        „… ugyanúgy mondjuk a Nemzeti Kulturális Alap 90-10 arányban az egyébként kevés ember által szeretett és képviselt bal-liberális oldal művészeinek kedvez, vagy kevés ember által szeretett és tisztelt művésznek kedvez, Andy Vajnánál ez 100 százalék a nullával szemben, nagyjából a filmtámogatásnál.”

        Stefka István: „… a jelenlegi kurzusban is még mindig ott tartunk, hogy igazán nemzeti témákat nem dolgoz fel a magyar művészet…” – „… tehát itt gondolok például nemzeti téma 1956, sőt az 1945 és 1956 közötti időszakra…”

        […]

        „…ennek a támogatásnak következménye az, hogy egyébként nem is teremtődnek új tehetségek…”

        „…meg kell keresni az új művészeket, akiket szeretünk…”

  8. Teljesen egyetértek. Egy témába vágó cikk a Nyugat misztifikálásáról:

    http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/2017/10/31/a_nyugat_ujsag_jelentosege

  9. Az egyetemek humán tárgyait ma is szdsz-hű, elvakult libsik irányítják.
    Vagy említhetném a “történelemtanárok egyesületét”, vagy a “tanítanék” mozgalomban résztvevőket.
    Ezek eltakarítása a fő-sodorból nem lesz könnyű, de elengedhetetlen feladat az érdemi változáshoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.